Aludttej
Szentekre nagy szüksége van a világnak, ez tagadhatatlan. A szentekkel viszont van egy óriási probléma; hogy kurvamód unalmasak. Szent emberek nem raknak lófejet senki dunyhája alá, nem alakítanak harci klubokat a feszkó levezetésére, és ritkán mutatnak be körbepörgőrúgást. Harvey Milk kétségkívül egy szent. Gus Van Sant filmjéből az is kiderül, hogy amúgy a legérdektelenebb ember volt a féltekén.
Van Sant amúgy sem egy nagyformátumú rendező, olyan ótvarságok köthetők a nevéhez, mint a Psycho meggyalázása, vagy a Majd megdöglik érte. Volt egy tarrbéláskodó korszaka, amitől a sznobok a nyugati fesztiválokon hanyatt vágódtak, de mi azért lássunk át a szitán. A Good Will Hunting ellenben teljesen rendben van. Leginkább ez utóbbi miatt bíztam a Milkben, no meg Sean Penn és a sok különböző díj, jelölés miatt. Nem kellett volna.
Negyed óra után világos is, hogy mit látunk: egy bénítóan unalmas, didaktikus tanmesét, ahol csak úgy puffognak a közhelyek. Van Sant nem akar a dolgok mélyére ásni, megelégszik a legelcsépeltebb (hetero) sztereotípiákkal, és ezek mentén rajzolja meg karaktereit. A melegek tehát seggrepacsiznak, lányosak, nyávognak és mimózalelkűek. Mintha karikatúrákat látnánk. Az egész film hitelességét aláássa ez az otromba leegyszerűsítés, és innentől kezdve hiába a doku-stílus és a korabeli híradófelvételek használata. Az egydimenziós karaktereket nem hitelesíti a háromdés környezetrajz. Mondjuk a másik oldal se jár jobban, mert ott meg mindenki dühöngő agyhalott, leginkább Bibliával a kezében.
Sziszifuszi módon igyekszik a film az események és helyszínek legpontosabb visszaadására, eközben azonban kiűzetik minden dráma, emberi konfliktus és izgalom a sztoriból. A karriertörténet nem lesz izgalmasabb attól, mert egy homoszexuális férfi áll a középpontjában, Milk magánélete pedig döglesztően átlagos és unalmas. Az elején még elcsattan néhány Oscart-hozó csók Penn és James Franco között, amivel 15 éve talán még lehetett is sokkolni a nagyérdeműt, de később már ez sincs. A szerelmi szálak elnagyoltak, helyette a politikai szélmalomharcra koncentrál a film. A gépezet ellenni küzdelem lehetne izgalmas, és ökölbe szorulhatna az ember keze a sok igazságtalanság láttán, ha a film nem akarna ezen a szinten is ennyire korrekt lenni. Van Sant nem akar megbántani senkit; se a rendőrséget, se a társadalmat, se a konzervatívokat. 
Langyos víz ez a tej, ahol Sean Penn alakítása adja az összes élvezeti értéket. Bár a figura borzasztó egysíkú, Penn minden tőle telhetőt megtesz, hogy dimenziókkal ruházza fel. Kár, hogy a forgatókönyv ebben nem volt partner. A többi színész csak vergődik, főleg Josh Brolin, akinek a karaktere talán a legfontosabb lenne, mégis a legdurvábban elnagyolt. Így a film végi gyilkosság is teljesen megmagyarázhatatlan, értelmetlenné válik. Van Sant két színt ismer: a feketét és a fehéret. Ezekkel rajzolt meg mindent a filmben. Így ahelyett hogy árnyalná a legendát, emberivé tenné, csak további szépelgő adalékokat ad hozzá. Szimpatikus a Milk célkitűzése, de ez a film ilyen formában alig több egy propagandafilmnél. Ami akkor is gáz, ha nemes a cél.
40%
Clint Eastwoodról nem most fogok ódákat zengeni, hanem majd a Gran Torino kapcsán. Pedig megtehetném most is, mert a Changeling (a magyar cím számomra értelmezhetetlen) is egy tökéletes, gondos kezek által összerakott dráma lett. Nem üt ugyan akkorát, mint a már említett film (ami eddig toronymagasan az év legjobbja), de mégis: két ilyen filmet lerakni egy évben az asztalra, az a nem semmi. Csak ámulok és ámulok, és bámulok és bámulok. 
Eastwood persze megint egy sokrétű, sokféleképpen értelmezhető történetet mesél. Szerencsére nem a könnyebbik utat választotta és nem az anya giccses - melodramatikus szenvedéstörténetére helyezte a hangsúlyt. Sokkal inkább a korrupt rendőrség a téma, és az, hogy milyen könnyen tipornak el valakit, aki az útjukba esik. Másrészt meg egy nő harcáról is szó van, aki körmeszakadtáig küzd az igazáért és persze a fiáért. Sokszor vált műfajt a film, a kezdeti dráma előbb egy Száll a kakukk fészkére típusú mellékszálba tér ki, majd a vége felé már a bírósági drámák talaján járunk. Mégis leginkább egy megrázó krimi lett az Elcserélt életek, kicsit a Titokzatos folyó mintájára. A mértéktartás, jó ízlés magasiskolája ez is, mint tulajdonképpen az utóbbi évek összes Eastwood filmje. Néhány jelenet ugyan kicsit hatásvadászabb a megszokottnál (elektrosokk, baltázgatás sziluettben), de ezek bőven megbocsájthatók. Mert mellettük olyan borzasztóan igaz és megdöbbentő epizódok is helyet kaptak, mint Collins találkozása a gyilkossal, vagy a kivégzés jelenet, aminél sokkolóbbat régen láthattunk. 
Eastwood mindig is a maximumot hozta ki a színészeiből (csak gondoljunk bele, hány színész kapott az ő rendezésében Oscart!), és most sincs másképp. Jolie-ban most pont az a legjobb, hogy nem angelinajolie-s a játéka és a megjelenése. Alázatos, visszafogott alakítást nyújt, nem szenvelgi túl. Viszont játéka hozzáidomul a film történetéhez; a kezdetben halk, szerény, mindent eltűrő nyusziból a végére igazi anyaoroszlán lesz, akivel nem lehet packázni. John Malkovich is igen meggyőző a Collins segítségére siető pap képében, de azt gondolom, ezt bizony magának Eastwoodnak kellett volna eljátszani. Az lett volna csak a csemege! Így az igazi ínyencség a filmben az Jason Butler Harner játéka, aki sorozatgyilkosként mindenkit lejátszik a színről. Fel nem fogom, hogy kerülték el a díjak és jelölések ezért a parádés alakításért (nem akarom mondani, kinél játszik ezerszer jobban pszichopatát, de Heath Ledgernél). 
Ehhez igazodik a stílus is: nyúlós, nyálas az egész, ráadásul a nagy titok már a harmincadik perc körül kitalálható. Komoly filmhez komoly zene is dukál, de hogy Gabriele Muccino minden jelenet alá bekever valami kriptazenét, az mégiscsak sok. Eszi a szereplő a levest, vagy megy az autóval, vagy bármi, és közben olyan érzése van az embernek, mintha temetésen lenne. Ez így komolytalan, főleg, hogy amikor tényleg szükség lenne a szívbemarkoló muzsikára, már rég immunisak vagyunk 
Danny Boyle filmje kiütéses győzelemmel tarolt le minden ellenfelet az idei Oscaron. Nyolc díjat söpört be, és ezek többsége (ebből a mezőnyből) megérdemelt. Mert a Gettó milliomos egy szerethető film, ami épp csak annyira gyötör meg, és épp csak annyira emel fel, hogy ne fájjon nagyon. Boyle végig vigyáz ránk, nézőkre: nem taszít depresszióba a nyomor ábrázolásával, de nem is használ rózsaszín ecsetet, mert ez mégiscsak egy nyomorúságos világ.
Ha valaki 2008-ban korrupt rendőrös filmet akar forgatni, az nagyon tudhat valamit. Annyi, de annyi film dolgozta már fel a témát, hogy ide új szelet fújni majdnem lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Gavin O'Connor nem is vesződött az eredetiség rögös útjával, inkább büszkén és nyíltan elmerült a klisék és közhelyek lapos tengerében. 
Igazán mélyre nem akar nyúlni a film, nem akarja ráhúzni a vizes lepedőt a New Yorki rendőrségre. A történet hangsúlyosan csak egy körzetben igaz, a felső vezetés nem korrumpálódik, a jó zsaru harca pedig nem a széllel szemben hugyozás tipikus esete, hiszen erőfeszítéseinek eredménye megérdemelt babérkoszorú. 
A Zsaruk becsülete becsületesen cammog végig a kijelölt középszerű úton, soha nem kiemelkedően jó, és egészen a legvégéig nem is süllyed nagyon mélyre. Akkor viszont jön a nagy leszámolás, egy olyan bunyóval (és alatta olyan zenével), hogy csak azért az öt percért újra végigülné az ember az egész filmet. Annyira gáz, idétlen, logikátlan, stílusidegen, hogy ezt meg kell majd nézni még néhányszor. A szálak elvarrása végül baseball-ütővel és puskával történik, ami elég egyszerű és olcsó megoldás. Minden összevetve ez a film se nem túl érdekes, se nem túl eredeti, viszont akció sincs benne, izgalom meg végkép semmi, ellenben a kamerát itt is rángatják, cibálják, lökdösik, ugrálnak rajta, ami már nagyon unalmas. De legalább a színészek jók.
A forgatókönyv viszont nem fókuszál sehova. Ritchie immár nem éri be kispályásokkal; a Spílerben nem néhány fegyver, baszomnyi gyémánt, vagy egy táska pénz a tét, hanem egész London. Nagymenőket látunk tehát, de ebben a miliőben hiteltelenek a piti kis bűnözők. Nagy téthez nagy volumenű gengszterek dukálnának. Akikkel sok érdekes és izgalmas dolog történik. Ebben a filmben viszont szinte semmi nem történik. Ritkán pörög föl, akkor is csak percekre. Kergetőzés jelenetet én ilyen bénán és unalmasan kivitelezve még nem láttam. A sorsfordító, dramaturgiailag ügyesen elhelyezett véletlenek eltűntek, a történetszálak finom összefésülésének nyoma sem maradt. A feszültséget írmagjában irtották ki a cselekményből, mert másfél órába telik, mire felállítják a játszóteret. Az utolsó negyed óra izgalmai így már félálomba találják az embert, de semmiről nem marad le, annyira kiszámítható
Ilyen közegben a színészek se tudnak kiemelkedőt alakítani. A többség szürkén beleolvad a sablonos karakterébe, a két húzónév viszont bűnrosszul játszik. Sean Bean-nek nagyon nem áll jól a kemény katona szerepe, alakítása borzasztó esetlen, suta. Bob Hoskins méltatlanul satnya szerepet kapott, amit kiábrándítóan sótlanul ad elő.
